Magaduram

Természetesen az, hogy gyermeke boldog legyen. Hogy egészséges, kiegyensúlyozott, sikeres felnőtté váljon.

Sokszor érzem azt, hogy a napom egy szélmalomharc – rengeteg energiát igényel a kedvére tenni, miközben természetesen az ember kénytelen határokat szabni és nemet mondani.

Annak ellenére, hogy tényeket írtam le, elönt a lelkiismeret-furdalás.

Egyáltalán szabad az embernek a gyermekeit így „mérlegre tenni”? Értelmét nem látom, mégis rendre tapasztalom az ellenkezőjét más anyukáknál és persze saját magamon is – állandóan hasonlítgatok.

Sokszor küzdök azzal a gondolattal, hogy mi az, amit elrontottunk, mi az, amit máshogy csinálhatnánk?

Hogyan lehetséges az, hogy úgy érezzük, mindkettőjükkel ugyanannyit foglalkozunk, mindkettőjüknek ugyanannyi szeretetet adunk, ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mégis ennyivel több energiát igényel az egyiküket boldoggá tenni?

Elolvastam el a témában több szakkönyvet, és az alábbi (szerintem) okos dolgokat szűrtem le belőlük.

1. Tudatában vagyok annak, hogy a hasonlítgatás mennyire káros tud lenni egy akármilyen korú gyermek személyiségfejlődésére.

Éppen ezért határozottan kerülöm a hasonlítgatást, bármilyen formájáról is legyen szó (sok szakember még a pozitív tartalmú hasonlítást is rombolónak tartja, és azt javasolja, egyáltalán semmilyen helyzetben ne alkalmazzuk). Ez nem azt jelenti, hogy néha nem esem ebbe a hibába, de nagyon is tudatosan teszek érte, hogy ne így legyen.

2. Megpróbálom elfogadni a tényt, hogy nem kell mindkét gyerekünknek pontosan ugyanannyit „adni” mindenből. Vannak gyerekek, akiknek egyszerűen több odafigyelésre, törődésre vagy épp dédelgetésre van szükségük, mint másoknak. Mindig az a lényeg, hogy az egyedi igényeiket tudjuk kielégíteni.

3. Hiszem, és tudom, hogy a legeslegfontosabb olyannak elfogadni a gyermekeinket, amilyenek. A főbb személyiségjegyeket, vonásokat még ha akarjuk sem tudjuk megváltoztatni.

Egy élénk, aktív gyerekből soha nem fogunk kanapén ülő „gondolkodót” faragni, és fordítva. (Ez persze tök evidensnek hangzik, mégis sokan esnek abba a hibába, hogy olyan dolgokat erőltetnek a gyerekükre, ami tőlük teljesen távol áll, aztán csodálkoznak, amikor szerencsétlen nem felel meg az elvárásoknak).

4. Azt hiszem, hogy ugyanez érvényes a boldogságra is.  Pontosan ezekből  a különbségekből adódóan azt is el kell fogadnunk, hogy egyik gyermekünket könnyebb boldoggá, elégedetté tenni, mint a másikat. (Még akkor is, ha ezt nehéz magunknak beismerni.)

Egyszerűen azért, mert a gyerekek esetében is vannak, akik hajlamosabbak a derűlátásra, míg mások inkább az élet árnyoldalát veszik észre. (Érzésem szerint a különbségek még mindig nem olyan markánsak, mint a felnőttek esetében.)

5. Az sem mindegy, a szülő személyisége milyen – törvényszerű, hogy az egyik gyerekkel jobban szót ért, mint a másikkal – attól függően, hogy hasonló vagy épp ellenkező személyiségjegyekkel rendelkezik.

6. Ami további optimizmusra ad okot, az az, hogy kutatások bizonyították, elsősorban nem a gyermek genetikai háttere határozza meg annak boldogságát, hanem a környezete – hogy mennyire boldog, derűs otthonban és családban nő fel.

Ez pedig valóban megnyugtató gondolat.

tovább: a cikkre